Johnny Cash: A Boy Named Sue
A nevek zöme nemhez kötött, de létezik hímnős is. Nálunk Gabi és Viki, az angoloknál például Leslie és Alex. A Sue nem ilyen. Egyértelműen nőt jelöl, mintha magyarul a Zsuzsannát becéznénk: Zsu.
Ha lenne ilyen műfaj, talking countrynak vagy country rapnek hívhatnánk, ahogy Johnny Cash rímbe szedi Sue sztoriját. A videón látható, közönsége imádja. Hiába gazdag és híres és főleg: szabad a pasas, de mégis, ahogy dumál, és egyáltalán, a vagány szájtartása – mintha közéjük tartozna.
Közéjük, a San Quentin börtön lakói közé. A dal pedig, amelynek poénjaiért oly hálásak, egy fiúról szól egyes szám első személyben, aki egész életében attól szenved, hogy mennyire kicseszett vele a hároméves korában lelépett apja, amikor a Sue névvel bélyegezte meg. Aztán egy nap, a kocsmában találkoznak. Sue, immár felnőtt, agyon akarja ütni az öreget. Versszakokat töltenek meg a bunyó vicces fordulatai. Az apa fegyvert ránt, de a fiú gyorsabb. Le is lőné, de az apa megszólal: nem hibáztatnálak, ha megölnél, de előbb köszönd meg a tőlem kapott nevet, mert ez tanított keménységre. S akkor, szentimentális western, megáll a gyilkos mozdulat, apa és fia egymásra talál. A fiú megérti, hogy apja csak ennyit adhatott neki, de megfogadja, ha neki is fia születne, akármilyen nevet inkább adna neki, de azt hogy Sue, soha, semmiképpen.
Ray Charles: Hit The Road Jack
Örökzöld 1961-ből. Tudja, amit minden sláger: befészkeli magát a fülbe – de ezt sok borzalmas szám is megteszi sajnos. Tudja, amit minden minőségi sláger: akárhányszor meghallgathatod, nem unsz rá – de ez is rengeteg jó számra igaz még. Születése után évtizedekkel is hat – csakhogy az időtlenség érzete is sok zenében megvan.
A Hit The Road Jack mindezeken túl még mást is tud. Férfi énekli, mégis a női szempont érvényesül benne erőteljesebben. A női kórusé a refrén, azt jegyezzük meg, amit a nők énekelnek. A fő dallam a női kórus szólistájáé, ő az erősebb, az ő szava dominál: „Kopjál le, Jack, és vissza ne gyere többé, soha, soha, soha.” A férfi meg szerencsétlenül kérdi, mi van, és kérleli, ne bánjon vele így, ezt nem gondolhatja komolyan. De hiába ígéri, hogy összeszedi magát, nincs kegyelem: nincs pénze, hát el kell tűnnie.
Gondoljunk bele, milyen radikális és ritka megoldás, hogy a sztár háttérbe vonul! Persze: szerepjáték. Hiszen bármilyen előzékenyen engedi át a dalban az irányítást a gyengébbik fél szerepét alakító énekes, maga a szám mégiscsak az övé. Ray Charles slágeréről beszélünk, nagyszerű vokalistáit nem ismerjük. Nincs igazság. (De legyen: a dalt Ray Charles barátja, Percy Mayfield írta, a Raelettes néven szereplő kórus szólistája pedig Margie Hendricks.)
Aretha Franklin: The House That Jack Built
Ray Charles számában Jack hiába kért kegyelmet, a nő kiadta az útját. Aretha Franklinnél megfordul a helyzet: itt a nő kötődik erősebben a férfihoz, és kérleli, hogy térjen haza. A házba, amit saját kezével épített, ahol boldogok voltak, a közös életbe, ami félbeszakadt. Nélküle ez csak egy ház, nem pedig az otthon, amiről álmodtak.
Eddig tiszta sor, fájdalmas szakítás. Ott vesz egyedi fordulatot, amikor 0.40-nél Aretha Franklin lehengerlő szenvedélyéből kiderül, miért ment el Jack. „Ez a szerelem, amit én tettem tönkre / Aznap, amikor a szerelemmel játszottam / A házban, amit Jack épített / Oh, mi haszna a sírásnak / Magamra hoztam a bajt / Tagadhatatlan / De szörnyen vicces / Hogy fel se fogtam / Amíg el nem veszítettem ezt az egyenes embert.” Hangjában önvád és düh, amiért elszúrta, és reménytelenség, mert ismeri az emberét, tudja, hogy ahhoz tartja magát, amit kimond. És mégis hívja vissza.
Bobby Lance és Fran Robins szerzeményét eredetileg Thelma Jones énekelte lemezre, de igazán nagy sikerre Aretha Franklin vitte, 1968-ban. Ki erre esküszik, ki arra. Szerintem egyik jobb, mint a másik.
Martha & the Vandellas: Jimmy Mack
A Holland–Dozier–Holland trió éveken át szállított alapanyagot a detroiti Motown Records futószalagjához. Szerzeményeikből nagyszerű énekesek csináltak aranyat. E sorba tartozik a Jimmy Mack is. Furcsamód három éven át jegelték. Amikor pedig 1967-ben végre útjára engedték, Martha Reeves és társnői egyik legnépszerűbb dala lett. Korábban nem bíztak benne, addigra igazán aktuálissá válhatott: a vietnami háború eszkalálódása miatt fiatal asszonyok és lányok tömegei várták vissza besorozott párjukat. A dalszövegben szó sincs háborúról, saját helyzetüket mégis hasonlatosnak érezhették az itt hallhatóhoz: próbálnak hűségesek maradni, de a kísértés erős és konkrét, egyre nehezebb ellenállni egy másik férfi csábító szavainak, siess haza, Jimmy, mielőtt baj lesz.
Jimmy Mack valójában egy Ronnie Mack nevű fiatalember volt: 1964-ben, 23 éves korában, rákbetegségben hunyt el. Nyert egy zenei díjat, de a ceremóniát már nem érte meg, helyette édesanyja vette át. A dalt az ő hiánya ihlette.
Hair: Frank Mills
Maradunk 1967-ben. Az off-Broadway, vagyis a New York-i színházi kísérletek terepének szenzációja a Hair. Zene: Galt McDermot, dalok és szövegkönyv: James Rado (sz. Radomski) és Gerome Ragni, producer: Joseph Papp (sz. Papirofsky). Az általa vezetett Public Theaterben, majd az 1968-as Broadway-bemutatón egyaránt Shelley Plimpton alakította Crissyt, és énekelte ezt a dalt.
A címbéli Frank Mills nem jelenik meg a darabban, csak Crissy, a hippitörzs tagja énekel róla ábrándosan: a srác, akibe belezúgott, George Harrisonra hasonlít, haja copfba kötve, fehér bukósisakot és aranyláncot visel, a bőrdzsekijén három név: Mary, Mama, Pokol Angyalai. Crissy zavarban érzi magát vele az utcán, mégis szeretné viszontlátni. Elveszítette a címét, de üzeni neki, hogy a parkban várja: „Nem kérem vissza a két dollárt, csak ő jöjjön.”
Noha nincs ismétlődő refrénje, s ezzel megszegi a szabályt, a Frank Mills a musical egyik slágere lett, kislemezre is kiemelték. Milos Forman 1979-es filmjének sztorijából mégis kimaradt. Ami tulajdonképp érthető: a cselekmény enélkül is zökkenőmentes, a többi szám „üzenetéhez” képest ez pedig csak egy kedves dal. Ráadásul a filmzenéhez készült verziót túlcukrozták. Az eredeti ártatlan tisztasága azonban engem mindig levesz a lábamról.
Devo: Come Back Jonee
Chuck Berry így írta: Johnny B. Goode. Egy vidéki (az ősverzióban: színes bőrű) kissrác, aki alig tud írni, olvasni, de annyira ügyesen gitározik, hogy a mamája szerint, ha felnő, tömegek jönnek majd mérföldekről őt és a zenekarát hallgatni. Johnny jó gyerek, boldoggá teszi a mamát.
A Devo átiratában: Jonee. Ő rossz, megríkatja a szeretteit. Fogja a zálogházban vett gitárját, és otthagyja őket. Mennie kell. Könnyes búcsú, beugrik a Datsunba, aztán a sztrádán szembekapja egy kamion. Csak a gitárja marad meg belőle. Nője sírva hívja vissza.
Chuck Berry után 30 évvel lépett színre a Devo. Az első benyomás: rideg és lélektelen amerikai new wave, sutba vágja a rock & rollt. De nem egészen. Csak a maguk módján használják a hagyományt, Chuck Berry lecsupaszított gitárszólójától a comics és sci-fi bugyutaságáig, fapofával és mulatságosan. A Come Back Jonee az első albumukon jelent meg, 1978-ban. Most pedig egyik gitárosuk, a februárban 61 éves korában elhunyt Bob Casale emlékére szól.
XTC: Making Plans For Nigel
„Mi csak terveket szövünk Nigel számára / Mi csak a legjobbat akarjuk neki / (…) Nigelnek szüksége van a segítő kézre” – ezekkel a sorokkal tört be az XTC 1979-ben a brit kislemezlistára. A zenekar szerzőpárosa, Colin Moulding és Andy Partridge a nyomasztó szülői gondoskodást öntötte dalba, ez még az agyonistápolt fiatalembert mutató klip nélkül is átjön. Állást szereznek neki, azt akarják, hogy boldoggá tegye a munkája, hogy biztosítva legyen a jövője. Brrrr.
Rövid ideig vacilláltam, hogy a hivatalos klipet tegyem-e ide, amiben a jó ötletek mellett is van valami fárasztó, vagy inkább a Nouvelle Vague 2004-es feldolgozását. De tényleg csak rövid ideig: az XTC tökéletesen fordította le a zene (és a mozgókép) nyelvére az idegesítő szituációt, amitől szegény Nigel szenved, a franciák viszont pont azt a fanyar feszültséget vonták ki belőle, ami az egésznek a lényege. Maradjunk az eredetinél.
Patti Smith: Frederick
Ha csak tized olyan boldogok vagytok, mint én, akkor már nagyon boldogok vagytok – így konferálja fel ezt a számot Patti Smith 1979. májusi, philadelphiai koncertjén, ennek a hangfelvétele szól itt. Előtte a rajongóit kéri, bombázzák levelekkel a kiadót, hogy ne csak egy, hanem legalább három kislemezt hozzanak ki új albumáról, a Wave-ről. A levelek hatottak, vagy a rádióbarát hangvétel? Akárhogy is, meglett a három: Dancing Barefoot, So You Want To Be (A Rock’n’Roll Star) és persze a Frederick. De a lényeg mégsem ez, hanem a boldogság.
A Frederick vallásos áhítatot árasztó szerelmi himnusz, méghozzá szó szerint annak a férfinak címezve, akinek: Fred „Sonic” Smith, az egykori MC5 gitárosa ihlette meg leendő feleségét, gyermekei anyját. Isten, lélek, láng, őrangyalok, galambszárnyak, szerelemföld, a csoda éjszakája, két szív egymásra találásának extázisa, álmok, tiszta ég – ez mind benne van, de olyan őszinte elragadtatással, ami a pátoszt is elviszi.
Egymásra találásuk valódi volt: a Wave után Patti évtizedre visszavonult, csak a családjának élt. Fred 1994-es halála és a többi tragédia pedig: másik lemez.
Rickie Lee Jones: Chuck E’s In Love
Akárcsak Patti Smith, Rickie Lee Jones is létező személyről írt, ráadásul ugyanabban az évben, 1979-ben. És címszereplője szintén zenész: Chuck E. Weiss nálunk kevéssé ismert, pedig nem akárki. Ifjú korában olyan bluesnagyságoknak dobolt, mint Lightnin’ Hopkins, Willie Dixon vagy Muddy Waters, aztán a 70-es években Tom Waits oldalán tűnt fel. Ezzel el is érkeztünk ahhoz a dzsesszes, bárzenés pophoz, amelynek egyik alapműve ez a dal. A szakirodalom szerint Rickie Lee Jones épp Tom Waits kedvese volt, amikor írta.
Viszont: egyes szám első személyben adja elő, és – miután elsorolja, mi mindenben változott meg a pasi viselkedése (nem találni a biliárdteremben, sőt „Jesszusom, még meg is fésülködött”) – oda lyukad ki, hogy bizony Chuck E. nem másba szerelmes, mint abba a lányba, aki ezt a dalt énekli.
Elkoptatott a jelző, főleg ebben a közegben, de a Rickie Lee Jones lényéből áradó lazaság az énekstílusától a piros svájcisapka-féleségig, amit visel – hogy magáról a zenéről ne is beszéljünk –, ez az egész nagyon cool, nehéz másképp leírni.
Linton Kwesi Johnson: Sonny’s Lettah (Anti-Sus Poem)
A Thatcher kori Nagy-Britannia leghevesebb ellenérzéseket kiváltó jogszabályainak egyike volt a gyanútörvény, amelyre Linton Kwesi Johnson számának alcíme utal. Ez feljogosította a rendőröket, hogy pofára bevihessék azt, akit úgymond gyanúsnak látnak az utcán. Legtöbbször persze színes bőrű fiatalokat szúrtak ki, ezért érezték ezt sokan a ki nem mondott állami rasszizmus megnyilvánulásának.
A politikai töltetű dubköltészet tán legnagyobbja ezt a törvényt kontrázza meg egy tragikus hétköznapi történettel levélformában. Sonny írja a börtönből a mamájának. Reméli, hogy levele a legjobb egészségben találja. Nem tudja, hogyan mondja el, mert ünnepélyesen megígérte, hogy vigyázni fog az öccsére, és meg is próbálta, de szegényt mégis letartóztatták. Buszra vártak a csúcsforgalomban, amikor hirtelen megállt előttük egy rendőrfurgon. Hárman gumibotokkal odaléptek hozzájuk, hogy beviszik Jimet. Jim kérte, hogy engedjék el, nem csinált semmit, nem lopott, hiába, ütlegelni kezdték. Hasba, hátba, fejbe vágták, tökön rúgták, bordája tört, vérzett. „Mama, ezt nem tudtam tovább nézni tétlenül” – folytatja Sonny. Állba vágta az egyik rendőrt, az ráesett egy kukára, és meghalt. Még többen jöttek, őt is szarrá verték. Most pedig vád alatt állnak, Jim a gyanú miatt, Sonny gyilkosság miatt. „Mama, ne félj, ne légy szomorú, légy bátor addig is, amíg újra hallok felőled, maradok fiad, Sonny.”
A képernyőn futó szöveg a jamaicai akcentust követi, LKJ az elsők között használta ezt a fonetikus írásmódot. A koncertfelvétel Németországban, a Chiemsee Fesztiválon készült, 1999-ben.
Thatcher és a popzenészek viszonyára még visszatérünk.
Legközelebbi témánk: BOLONDOK NAPJA
